A globalizáció fénykorában a hosszú ellátási láncot a hatékonyság jelének tekintették: minden ott készült, ahol a legolcsóbban lehetett előállítani, a készleteket pedig a lehető legkisebbre szabták. A koronavírus-járvány, Oroszország európai energiaszállításainak politikai felhasználása és a kínai exportkorlátozások óta ugyanez a hálózat már biztonságpolitikai térképnek látszik, Európában pedig úgy szólalt meg az ébresztő, hogy már nem lehetett megnyomni a szundi gombot még pár évre.

Sinan Ülgen, a Carnegie Europe kutatója friss tanulmányában éppen ezért nem pusztán azt vizsgálja, mennyit importál az EU, hanem azt is, mennyire koncentráltak a beszállítói kapcsolatai, milyen nehéz őket helyettesíteni, és mekkora kárt okozna egy adott termék kiesése a további termelési láncokban. 

A számítás két mutatóra épül:

• az importsebezhetőségi index többek között a legnagyobb szállító részesedését, a beszállítók számát, az import ingadozását, a szállítási távolságot és az Európai Unión kívülről érkező tételek súlyát méri.
• Az általa alkalmazott helyettesítési nehézségi index azt becsüli, van-e európai gyártókapacitás, hány ország képes az adott terméket versenyképesen exportálni, és mennyire különböznek egymástól az elérhető alternatívák.

Ehhez társul a termék termelési láncban meglévő tovagyűrűző hatása, ami úgy értendő, hogy a nyersolaj vagy a mikrochip sok későbbi termékbe beépül, egy kész fogyasztási cikk viszont alig terjeszti tovább a sokkot. 

Első pillantásra az eredmény inkább megnyugtató uniós szempontból:

2019-ben az uniós import értékének 88,7 százaléka a két alacsony sebezhetőségű kategóriába tartozott, 2024-re pedig ez az arány 89,4 százalékra emelkedett.

A magas sebezhetőségű és nehezen helyettesíthető termékek súlya ugyanakkor 6,8-ról 7,5 százalékra nőtt. A romlás nem látványos, de éppen ez a jelentés egyik legerősebb állítása: a kereskedelmi rendszer nem omlik össze, miközben néhány kritikus ponton egyre szűkebb átjárók alakulnak ki. 

A már egyértelműen magas kockázatú termékek importja 2024-ben 128 milliárd dollárt tett ki, az EU teljes behozatalának 4,62 százalékát. Ebből 47,6 milliárd dollár jutott lítiumion-akkumulátorokra, vagyis egyetlen termékcsalád adta a veszélyeztetett kör csaknem 37 százalékát. Az elektronika összességében 40,6 százalékos részt képviselt. Kína az EU magas kockázatú elektronikai importjának valamivel több mint felét szállította, miközben az Unión belüli források aránya nagyjából 40 százalék volt. A papíron európai termelés ráadásul gyakran kínai technológiára, alkatrészekre vagy tulajdonosi háttérre támaszkodik, ezért a gyár földrajzi helye önmagában nem jelent technológiai önállóságot. 

Nem meglepő módon a legnagyobb gazdasági lábnyoma továbbra is az energiahordozóknak van:

• a nyersolajimport értéke az uniós GDP mintegy 1,45 százalékának felelt meg,
• az LNG-é 0,35,
• a vezetékes földgázé 0,25 százaléknak.

Ágazati szinten az ásványi termékek – lényegében az alapanyagok – 2,3 százalékos GDP-súllyal emelkedtek ki, míg az elektronika és a mezőgazdaság egyaránt körülbelül 1 százalékot képviselt. A legnehezebben helyettesíthető húsz termék között az energiahordozók mellett okostelefonok, számítógépek, mikroprocesszorok, napelemcellák, statikus átalakítók és járműipari kábelkötegek is szerepeltek. 

A nagyobb veszély azonban még nem a vörösen villogó tételeknél látszik. A Carnegie 267 olyan „növekvő kockázatú” terméket azonosított az 5238 vizsgált árucsoportból, amelyek ellátása 2019-ben még több forrásból megoldható volt, 2024-re viszont egyre kevesebb ország kezében összpontosult.

Ezek importértéke 341 milliárd dollár, az összes uniós behozatal 12,2 százaléka volt.

Hálózati kommunikációs eszközök, villanymotorok és adatfeldolgozó berendezések együtt 76,4 milliárd dollárt képviseltek; az egész csoport negyedét az elektronika adta, amelyet gépek, fémek, vegyipari termékek és járművek követtek. 

Ezeknél még nincs feltétlenül hiány vagy áremelkedés, ezért könnyű őket figyelmen kívül hagyni. A beszállítói kör szűkülése azonban lassan átírja az alkuerőt: amikor már csak két-három érdemi gyártó marad, az alternatíva felépítése évekbe kerülhet, miközben az exportőr vámokkal, engedélyezéssel vagy mennyiségi korlátozással azonnal nyomást gyakorolhat. A kínai grafitkorlátozások már megmutatták a mechanizmust:

az EU természetesgrafit-importja 2023 és 2025 között 162,7 ezer tonnáról 67,2 ezer tonnára esett, miközben az átlagos importár kilogrammonként 0,8 euróról 1,4 euróra emelkedett, de 2025-ben még így is Kína adta a behozatal 43 százalékát.

A geopolitikai réteg még kellemetlenebb képet ad. A Carnegie az ENSZ-közgyűlés 2020–2025 közötti szavazásai alapján becsülte meg, mennyire áll közel egy-egy kereskedelmi partner az EU-hoz. A stratégiai mag tizennyolc, gazdaságilag fontos és politikailag közeli országa – köztük az Egyesült Államok, Norvégia és az Egyesült Királyság – 2024-ben 485 milliárd eurónyi, nehezen helyettesíthető importot adott, a kritikus ellátás 39 százalékát. A politikailag távolabbi „függőségi zóna” tíz országa, köztük Kína, India és Brazília, 462 milliárd euróval 37 százalékot képviselt; Kína egymaga 25 százalékot. 

Washington ettől még nem egyszerűen biztonságos menedék. Az orosz gáz visszaszorítása után az EU több amerikai energiahordozót vásárol, miközben az Egyesült Államok kereskedelempolitikája kevésbé kiszámíthatóvá vált. Peking a technológiai láncokban, Washington az energiában és több nyersanyagpiacon rendelkezik erős pozícióval. A jelentés ezt energia–technológia kettős szorításnak nevezi: az EU egyik függőséget részben egy másikkal váltotta fel.

A kínai import közben ismét gyorsul, 2026 első negyedévében 145 milliárd eurót ért el, az uniós áruforgalmi hiány pedig 98 milliárd euróra nőtt.

A beszállítói koncentráció sem egyetlen ellenféltől való függést jelent: az öt legfontosabb ország a kritikus ellátási láncok súlyának 16 százalékát, az első tíz 28,6, az első húsz 46,4, az első harminc pedig 60,3 százalékát adta. A kockázat tehát néhány tucat partner és néhány tucat rendszeralkotó termék találkozásánál keletkezik. Egy póló vagy kávéfőző hiánya kellemetlen, de egy statikus átalakítóé, kábelkorbácsé vagy integrált áramköré leállíthat egy teljes gyártósort. 

Magyarország három függőség metszéspontjában

Magyarországon mindez nem elméleti vita, amire az Európai Bizottság 2026-os országjelentése is kitért:

• az ipar a bruttó hozzáadott érték 22 százalékát adja, az autóipar önmagában a GDP 5 százalékát és az export több mint ötödét, az autó- és akkumulátorgyártás pedig együtt a feldolgozóipar több mint 30 százalékát képviseli.
• Az export 80 százaléka az EU-ba megy, vagyis a magyar modell egyszerre függ a nyugat-európai kereslettől és az ázsiai technológiai, illetve alapanyag-ellátástól.

Ezért egy kínai–uniós konfliktus ezért nemcsak az importot drágítaná: a német megrendeléseken, a magyar gyárakon és a költségvetési bevételeken keresztül több irányból érkezne a sokk.

Az akkumulátor-beruházások ezt a kettős kötést tovább erősítik, mivel a Bizottság szerint Magyarország 2023-ban és 2024 első három negyedévében az EU-ba érkező kínai beruházások legnagyobb részét vonzotta, miközben az uniós kínai zöldmezős projektek értékének mintegy 85 százaléka az elektromosjármű-értéklánchoz kapcsolódott. A debreceni CATL 7,3 milliárd eurós üzeme – elvileg – 2026 második feléban kezdi meg a tömeggyártást, Magyarország működő akkumulátorgyártó kapacitását pedig a Bizottság 71,3 gigawattórára teszi.

A helyi termelés csökkenti a tengeri szállítás kockázatát, de nem feltétlenül oldja fel a kínai szellemi tulajdontól, berendezésektől, feldolgozott anyagoktól és vállalati döntésektől való függést.

A másik oldalon az energia áll: Magyarország 2024-ben energiaszükségletének felét importálta, miközben egy egységnyi hozzáadott érték előállításához 70 százalékkal több energiát használt fel az uniós átlagnál.

A nettó energiaimport 2025-ben a GDP 2,6 százalékát vitte el, ami a harmadik legmagasabb arány volt az EU-ban.

Ugyanebben az évben az importált olaj több mint 90, a gáz 74 százaléka Oroszországból érkezett, az orosz fosszilisenergia-behozatal értéke pedig elérte a GDP 2,1 százalékát. Egy energiaigényes akkumulátoripar erre a szerkezetre nehezül rá.

A magyar iparpolitikában ezért csak akkor lehet valódi feljebb lépés, ha a gyárkapun belül több marad az összeszerelésnél. Kutatás-fejlesztés, hazai beszállítók, újrahasznosítás, energiatárolás és több forrásból beszerzett alapanyag nélkül az ország az ellátási lánc közepén ül, de annak egyik végét sem ellenőrzi.

A nyersanyagimport-függőség 27,8 százalék volt, szemben a 22 százalékos uniós átlaggal, miközben a körforgásos anyagfelhasználás aránya csak 7,3 százalékot ért el az EU 12,2 százalékával szemben.

A bajokat tetézi, hogy 2024-ben az ipari áram ára 26, a gázé 16 százalékkal haladta meg az uniós átlagot, ami a támogatott beruházások mögött is tartós versenyképességi számlát hagy.

Brüsszel számára a válasz nem az autarkia, a Carnegie szerint a teljes, 2450 milliárd eurós uniós import 81 százaléka alacsony kockázatú volt 2024-ben, ezért az általános leválás drága és túlzó volna. Diverzifikációra, stratégiai készletekre, európai termelési kapacitásra, hosszú távú beszerzési szerződésekre és aktív kereskedelmi diplomáciára ott van szükség, ahol a helyettesíthetetlenség nagy gazdasági tovagyűrűzéssel és politikai távolsággal találkozik. Az új iparpolitika mércéje nem az lesz, hány gyárkémény épül Európában, hanem hogy egy válság idején ki rendelkezik a technológiával, az alapanyaggal és a kikapcsológombbal. 

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images