Az Európai Unióban naponta mintegy 500 feldolgozóipari munkahely szűnik meg, a kínai áruk térnyerése teljes ágazatok jövőjét kérdőjelezi meg. A Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) elemzése azt vizsgálja, hogyan került Európa ebbe a helyzetbe, miért bizonyultak elégtelennek az eddigi válaszok, és miként fordíthatná az EU saját intézményi és piaci erejét Peking gazdasági nyomásgyakorlása ellen.

Civilizációs verseny

A kínai ipari fölény egyre nagyobb nyomás alá helyezi az európai termelőket. Egy francia állami ügynökség számításai szerint a francia export negyedét, a német kivitel harmadát és a francia belföldi termelés kétharmadát közvetlenül fenyegeti a kínai verseny. A jelentés arra is figyelmeztet, hogy néhány éven belül teljes európai iparágak kerülhetnek az összeomlás szélére. Hasonló helyzetképet fest fel a Rhodium Group elemzése, rámutatva, hogy

a kínai verseny elleni elégtelen védőmechanizmusok miatt minden egyes nap 500 feldolgozóipari munkahely szűnik meg az EU-ban.

Eközben az unió Kínával szembeni kereskedelmi hiánya hosszú évek óta, tendenciaszerűen nő. Mára a bődületes kínai kereskedelmi többlet mintegy harmada az unióval folytatott áruforgalomból származik.

A veszélyt Európában is egyre többen felismerik, az ellenintézkedések azonban továbbra sincsenek arányban a probléma nagyságával.

Ebben több tényező is szerepet játszik: ezek közül az egyik legfőbb a félelem, hogy Kína milyen válaszcsapásokkal fog élni, ha az EU erőteljesebben lép fel az igazságtalan kereskedelmi praktikák ellen, és persze Peking kiváló lobbitevékenysége is fontos tényező, amivel kihasználja, hogy az EU-ban a döntések konszenzusra épülnek, ezért egy-két tagállam kivételezésével/megfélemlítésével a teljes uniós döntéshozatal megakasztható.

A fentiekhez hasonló fontosságú azonban egy sokkal nehezebben észrevehető tényező: Peking nagyon aktívan lobbizik azért, hogy az európaiak azt higgyék, bennük van a hiba, és így ne is akarjanak Kína ellen fellépni. Ezt a taktikát az teszi igazán hatékonnyá, hogy van benne igazság: valóban nem lehet az európai ipar összes szenvedéséért felelőssé tenni Pekinget. A magas energiaárakról és a töredezett uniós tőkepiacokról például nem Kína tehet.

Erre a részigazságra egy, az európai cselekvést bénító narratíva épült: "Peking szerint minden, a szabad piac működésének védelmét szolgáló lépés protekcionizmus; Kína ipari dominanciája elkerülhetetlen, és még az egyenlő piaci feltételek megteremtését célzó legalapvetőbb lépés is egy kereskedelmi háború kirobbantásával ér fel" – állapítja meg az ECFR.

A valódi probléma eszerint a történet szerint, hogy az európaiaknak csak keményebben kellene dolgoznia és csökkentenie a bürokráciát

– tették hozzá. "Mindez azt az illúziót táplálta, különösen Németországban, hogy ha Európa egyszerűen lazítana a vállalatokat érintő szabályozásokon, lelassítaná a zöld átállást, aláírna még néhány kereskedelmi egyezséget, javítana a termékein és megerősítené az európaiak kínai piachoz való hozzáférését, akkor a többi megoldódna magától."

A német vegyipari óriás, a BASF egy épülete. Az ágazatot különösen nehezen érintik az elszálló energiaköltségek és a kínai verseny. A BASF ludwigshafeni létesítményéből például mintegy 2500 embert rúgtak ki 2022 óta. Kép forrása: Jeremy Moeller/Getty Images.

Pedig Kína gazdaság- és külpolitikája nemcsak az európai ipar hanyatlásához, és az emiatt megszűnő munkahelyeken keresztül a társadalmi, politikai feszültségek fokozódásához tesz hozzá, hanem a kontinens biztonságát is veszélyezteti.

Kína ugyanis olyan mentőövet dob az orosz hadigazdaságnak, ami megkönnyíti Moszkva számára a háború folytatását.

Azzal, hogy Peking kettős felhasználású termékekkel látja el Oroszországot, például mikroelektronikával, ipari alkatrészekkel, lehetővé teszi, hogy az oroszok folytassák a katonai célú termelést az európai szankciók ellenére is. Az utóbbi egy évben ráadásul Kína Moszkvának nyújtott segítsége elkezdett kiterjedni katonai-ipari együttműködésre például a drónok, illetve az elektronikai hadviselés terén. Ezek éppen azok a területek, ami a jövő potenciális háborúiban várhatóan az egyik legnagyobb szerepet játsszák majd.

Eközben az európai ipar jelentős részben Kína által előidézett hanyatlása növeli a kontinens Pekingtől való függését egy sor területen, így a védelmi szektorban is. Kína a világ gyártási teljesítményének mintegy 30%-át adja, és az előrejelzések szerint ez az arány 2030-ra 45%-ra emelkedik majd. A kritikus fontosságú ásványi anyagok feldolgozása, az állandó mágnesek, a napenergia, az akkumulátorok, a drónok és a legfontosabb gyógyszeripari alapanyagok terén már most is monopóliumot vagy közel monopóliumot élvez. Az erőfölényt nem is félnek kihasználni: a kommunista vezetés rendszerszintű exportkorlátozási eszközök kiépítésébe kezdett, amivel még Trumpot is meg tudta szorongatni a vámtárgyalások során.

"Peking gazdaságpolitikája elősegíti a kontinens deindusztrializációját, Európa Kínától való ellátási lánc-függősége pedig kiszolgáltatottá teszi a nyomásgyakorlással és a sokkokkal szemben, miközben Oroszország kínai támogatása fokozza Európa legnagyobb biztonsági fenyegetését. A folyamatok egymást is erősítik: az EU ipari kapacitásai leépülnek, függőségei mélyülnek, így a sebezhetősége nő" – foglalta össze a problémát az ECFR.

Jól látható, hogy az unió Kínába irányuló áruexportja élesen elszakadt a Kína EU-ba irányuló áruexportját ábrázoló vonaltól. Oké, megvan a diagnózis, de mit lehet tenni?

Természetesen az európai vezetők nem vakok a problémával szemben, és az utóbbi években sok, ígéretes eszközt elkezdtek kidolgozni a Kína gazdasági nyomásgyakorlásával szembeni fellépés érdekében – ezekről mi is részletesen írtunk.

A hasznos eszközökre jó példa a külföldi támogatásokról szóló szabályozás (Foreign Subsidies Regulation, FSR) – mutatott rá az elemzés. Sok kínai vállalat olyan hátszéllel tud előretörni az öreg kontinens piacán, amit nehéz kimutatni, de igazságtalan előnyt jelent: ezek a cégek sokszor a kínai állami bankok által nyújtott olcsó hitelekkel, hatalmas vállalatkonglomerátumok különböző ágai közti segítségnyújtással, a piaci árnál alacsonyabban beszerzett inputokkal terjeszkednek.

Az FSR éppen ezekre a praktikákra világít rá azzal, hogy minden nagy uniós közbeszerzésre pályázó számára kötelezővé teszi az állami támogatásának közzétételét, ami alapján akár részletesebb átvilágítás is elrendelhető. Mivel Peking ezeket az információkat nem szereti nyilvánosságra hozni, többször előfordult, hogy a kínai vállalatok inkább visszaléptek a közbeszerzésen való indulástól, miután megindult egy ilyen vizsgálat.

Nem igaz tehát, hogy ne lenne uniós fellépés a kínai nyomással szemben, inkább arról van szó, hogy nem elég átfogó.

"Noha az EU arról beszél, hogy Kína egy rendszerszintű rivális, közben még mindig nagyrészt úgy kezeli, mintha egy rendes kereskedelmi szereplő lenne, amelynél lobbizni lehet, amivel tárgyalni lehet, és csak néhanapján kell bevetni ellene egy-egy kereskedelempolitikai védőintézkedést vagy elindítani vele szemben egy állami támogatást firtató vizsgálatot" – fogalmazta meg az elemzés.

Márpedig ha a válaszlépések egyesével érkeznek, egy-egy termékre vagy ágazatra specifikusan, akkor könnyű alkalmazkodni hozzájuk vagy kijátszani őket.

"Egy pártállam úgy van felépítve, hogy olyan költségeket vállaljon magára, amelyek egy normál kereskedelmi szereplőt elrettentenének: utasíthatja a vállalatokat, hogy viseljék el a vámokat, tartsák fenn a veszteséges termelést, és stratégiai – nem pedig kereskedelmi – okokból tartsák meg pozícióikat, mindaddig, amíg a vezetők úgy ítélik meg, hogy a cél megéri. Minden olyan eszköz, amely egy viselkedés határköltségének emelésével működik, éppen ott próbálja felvenni a kesztyűt Kínával szemben, ahol az a legerősebb."

Éppen ezért Európának nem a kínai utat kell követnie ahhoz, hogy megvédje magát az ázsiai óriás nyomásgyakorlásával szemben. Nem az fog minket előrevinni, hogy megpróbáljuk megszerezni és lemásolni a külföldi technológiát, hatalmas állami támogatásokat adunk kiszemelt vállalatoknak, és általánosságban egy központosítottabb és ellenőrzöttebb gazdaságot építünk. Ez az út azért működhetett Peking esetében, mert egy pártállam állt a gazdaságpolitika mögött.

Hasonlóan nem nyújthat valódi megoldást az amerikai út másolása sem, akik a vámokra és exportkorlátozások egyoldalú kivetésére támaszkodnak. Az USA azért teheti ezt meg, mert a végrehajtó hatalomnak náluk nagyon erős szerepe van, különösen Trump alatt, így gyorsan tudnak reagálni és válaszlépéseket életbe léptetni. Emellett az erős titkosszolgálati képességeiket és a pénzügyi dominanciájukat is fel tudják használni.

A raj-hadviselés művészete

Az EU-nak a saját erősségeire és adottságaira kell építenie: ez az ECFR szerint abban az intézményi működésben rejlik, amivel képes a közös döntéseket tartós jogszabályokká formálni. Ehhez adódik hozzá, hogy az unióé a világ legnagyobb közös piaca. Így az Európa számára hatékony módszer az lehet, ha a piacához való hozzáférés szabályait változtatja meg úgy, hogy az őt szolgálja.

A thinktank erre építi a "hat nem" (Six Nos) elnevezésű javaslatcsomagját: az uniós piachoz való hozzáférést hat világos és tartós feltételhez kötné, amelyek a kölcsönösséget, a tisztességes versenyt, az átláthatóságot és a biztonságot tartják szem előtt. A csomag az elvek mellett konkrét intézkedésekre is javaslatot tesz.

1. Ne legyen kettős mérce: harmadik országbeli vállalatok ne kapjanak szélesebb hozzáférést az EU piacához, mint amilyet az európai cégek az adott országban élveznek. Konkrét lépésként az EU évente értékelné a kölcsönösséget a közbeszerzés, a beruházások és a digitális szolgáltatások területén, és egy átfogó reciprocitási szabályozással korlátozhatná a hozzáférést, ha tartós egyenlőtlenséget talál.
2. Ne legyen manipulált verseny: az európai piacon működő cégeknek piaci feltételek mellett, rejtett állami támogatások és az uniós normák megkerülése nélkül kell versenyezniük. A javaslat egy új piactorzítás-ellenes eszközt hozna létre, amely még azelőtt felléphetne az államilag támogatott exportdömpingekkel szemben, hogy azok kiszorítják az európai termelést – beleértve a vámok harmadik országokon keresztüli megkerülését is.
3. Ne alakulhassanak ki stratégiai monopóliumok: egyetlen külföldi beszállító se kerülhessen olyan helyzetbe, hogy leállíthasson vagy politikai nyomásgyakorlásra használhasson egy kritikus ellátási láncot. Ennek érdekében az EU kötelező beszerzési koncentrációs határértékeket és diverzifikációs menetrendeket írna elő a nagyvállalatoknak.
4. Ne maradjanak hátsó kapuk: az európai hálózatokhoz kapcsolódó vagy távolról frissíthető eszközöknek ellenőrizhető biztonsági követelményeknek kell megfelelniük. A konkrét lépés egy beszállítói szintű "megbízható szolgáltató" rendszer létrehozása lenne: a kockázatos joghatóságokhoz kötődő cégeknek bizonyítaniuk kellene biztonságosságukat, a szoftverfrissítéseket és az érzékeny adatok továbbítását pedig megbízható országokra bíznák.
5. Ne legyenek fekete dobozok: a stratégiai ágazatokban működő vállalatoknak fel kell tárniuk tulajdonosi hátterüket, finanszírozásukat és állami vagy pártállami kapcsolataikat. A javaslat folyamatos – nem csupán egy-egy tranzakció idején fennálló – adatszolgáltatási kötelezettséget, valamint egy közös uniós nyilvántartást vezetne be.
6. Ne kapjanak hozzáférést azok, akik Európára biztonsági fenyegetést jelentő erőket támogatnak: az EU piacához, pénzügyi rendszeréhez és ellátási láncaihoz ne férhessenek hozzá olyan cégek, amelyek Európa ellen irányuló katonai vagy gazdasági kényszerítő tevékenységet segítenek. Ennek eszköze egy biztonsági megfigyelési lista lenne, ami ugyan nem jelent akkora retorziót, mintha ezeket a cégeket szankciós listára vennék, de automatikusan szigorúbb pénzügyi átvilágítást és a közbeszerzésekről történő kizárást vonna maga után.

A szerző ezt a megközelítést raj-hadviselésnek nevezi, mert az EU egyetlen nagy, látványos kereskedelmi fegyver – például egy általános vám – helyett számos kisebb, egymást kiegészítő intézkedést vetne be egyszerre. Ahogyan egy katonai rajban a sok, szétszórtan működő egység között oszlik meg a kockázat, úgy az uniós eszközök sokaságával szemben is jóval nehezebb lenne Kínának összehangoltan fellépnie. Nem tudná minden politikai és gazdasági nyomását egyetlen intézkedés visszavonására összpontosítani, és az egyes lépések önmagukban valószínűleg nem lennének elég súlyosak ahhoz, hogy nagyszabású megtorlást váltsanak ki. Együttesen ugyanakkor már érdemi hatást gyakorolhatnának az uniós importra, a támogatott kínai vállalatokra és az európai függőségekre.

A rendszer további előnye, hogy rugalmas: egyes elemei erősíthetők, enyhíthetők vagy elhagyhatók anélkül, hogy az egész stratégia összeomlana. Az alapelvek kiszámíthatóak maradnának, a konkrétan alkalmazott eszközök viszont nem, így Peking nehezebben tudna előre felkészülni rájuk. Ráadásul az EU-nak nem kellene mindent a nulláról felépítenie, hiszen a "raj" alapjául szolgáló támogatásellenes vizsgálatok, közbeszerzési korlátozások, importvédelmi intézkedések, valamint termékbiztonsági és nemzetbiztonsági ellenőrzések jelentős része már most is rendelkezésére áll, vagy megkezdődött az előkészítése.

A stratégia végrehajtása természetesen nem lenne költségmentes: egyes ágazatokban magasabb árakkal járhat, veszteségeket okozhat a kínai piacnak kitett exportőröknek, és átmeneti támogatást tehet szükségessé azoknak az iparágaknak, amelyek nem képesek egyik napról a másikra új beszállítókat vagy piacokat találni. A szerző szerint azonban az ellenállóképesség kiépítésének költségei nagyrészt olyan, régóta felhalmozódó kockázatok késedelmes megfizetését jelentik, amelyeket a piac korábban nem árazott be, Európa viszont az ellátási zavarokon, az ipari kapacitások leépülésén és a növekvő kiszolgáltatottságon keresztül már most is viseli.

A cselekvésnek tehát ára van, de a tétlenség ára még ennél is magasabb.

Címlapkép forrása: EU