A Barbarella című sci-fi film gonosz tudósáról, Dr. Durand Durandról elnevezett Duran Duran zenekar június 28-án 14 év után először lép fel újra Budapesten, a Papp László Budapest Sportarénában, ami a sors fintora, hiszen 2012-ben is ott láthatta őket a magyar közönség. Az 1978-ban megalakult, jelenleg Simon Le Bon énekesből, Nick Rhodes billentyűsből, John Taylor basszusgitárosból és Roger Taylor dobosból álló formáció az egyik legismertebb brit pop–new wave banda, és az már a kezdetekkor is jellemezte őket, hogy nem épp a legmainstreamebbnek mondható zenei irányzatok felé nyúltak. Dalaikban a synth-pop, a pop-rock, a funk és a dance műfajok elemeit is ötvözik, így nehéz lenne bármilyen skatulyába is behelyezni, amit képviselnek. 

1981-ben jelent meg legelső lemezük, ami a zenekar nevét, azaz a Duran Durant viseli, és eddig összesen 16 stúdióalbumot adtak ki – a legutóbbit, a Danse Macabre-t 2023-ban. A Hungry Like the Wolf, a Rio, az Ordinary World vagy a Come Undone mind az ismert dalaik közé tartoznak, de hosszan lehetne még folytatni a sort – nem kifelejtve az A View to a Killt, ami a 14. James Bond-film betétdala volt. Mindamellett, hogy mindig is nagy energiát fordítottak arra, hogy szerzeményeik nyelvezete kristálytisztán tükrözze a mondanivalójukat, és az átadni kívánt magvas gondolatok célba is érjenek, a vizualitás sem volt utolsó szempont.

A korai MTV-korszak talán legnagyobb nyertesei voltak, akik olyan egzotikus helyszíneken forgathattak videóklipet, mint Srí Lanka vagy a Karib-térség – amire ma már kevésbé kapnánk fel a fejünket, de abban az időszakban, a ’80-as, ’90-es években még nagy szó volt –, illetve a divatot és úgy önmagában a látványvilágot is az alkotói folyamat kiteljesedéseként élték meg, ami egyedülálló volt. Mindez párosulva a könnyen felismerhető hangzásvilágukkal, mondhatni, különös ismertetőjegyeivé váltak a Duran Durannak, ami ugyan már közel 50 éves életművet tudhat magáénak, a tempóból nem vettek vissza, és továbbra is úgy érzik, van még mondanivalójuk. Erről a banda énekese, Simon Le Bon számolt be az Indexnek egy videós interjú keretében, amelynek első másodperceiben – miután megtudta, hogy Budapestről jelentkezünk – a magyar fővároshoz kötődő emlékeibe avatott be minket. 

Már önmagában azt meglepetéssel fogadta, hogy 14 év telt el azóta, hogy legutóbb Budapesten koncerteztek, amit egy fantasztikus városnak nevezett. Sőt, azzal is tisztában volt, hogy a Duna két oldalán helyet foglaló Budából és Pestből tevődik össze a főváros. Elmondása szerint szép emlékek fűzik őt hazánkhoz, és szerencsésnek tartja a magyarokat, különösen a gulyásleves miatt, amit itt-tartózkodása alatt megkóstolt. Tekintve, hogy 14 év után fognak újra fellépni nálunk, arról kérdeztük, mikor ennyi idő elteltével térnek vissza egy országba, a közönség sorait pásztázva szoktak-e érzékelni változásokat, mire úgy felelt, ez attól függ, milyen hosszú idő telt el, de próbálja megélni a pillanatokat és nem hasonlítani semmilyen múltbéli élményhez. Mint kiemelte: „A zenében az a legcsodálatosabb, hogy képes elérni, hogy megéljük a jelen pillanatait, amire talán a sport képes még, különösen a foci”.

Fontos a humorérzék

Arra is kíváncsiak voltunk, szerinte minek köszönhető, hogy a mára több generációból származó rajongóik ennyire erősen tudnak továbbra is kötődni a bandához, amit részben azzal magyarázott, hogy szívből írják a dalszövegeiket.

Olyan zenéket írunk, amik izgalomba hoznak minket, a szövegeknek pedig őszintének kell lenniük, és kell lennie bennük némi igazságnak. Amikor még irodalmat tanultam az iskolában, és egy órán arról beszéltünk, mitől lesz jó a költészet, mire jók a metaforák, hogyan használjuk a nyelvet, a ritmust és a hangzást, az angoltanárom, Mr. Gillan azt mondta nekem, mindezek mellett szükség van egy kis valódiságra is. Azt hiszem, ez a dalok esetében éppúgy igaz.

Arról is beszélt, nem gondolta volna, hogy még ennyi évtized elteltével is turnézni fognak, bár saját bevallása szerint soha nem is gondolkodott azon, mit fog csinálni 40 év múlva. „Valami olyasmit elképzeltem, hogy egy gyönyörű tengerparton leszek, iszom a koktélomat egy színes bőrű hölgy társaságában, de örülök, hogy jelenleg ott tartok az életben, ahol, és hogy ilyen családom és zenekarom van. Semmin nem változtatnék.” Az egyik legnagyobb csapatösszetartó erő kétségkívül az a kémia, ami a bandatagok között honol, és amely részben abban gyökerezik, hogy nagyon kedvelik egymást.

Az egyik legfontosabb dolog a humorérzék. Tudni kell nevetni és együtt átélni a nehézségeket. Hinni kell abban, hogy csapatként jobban jártok, mint egyénekként. Illetve mi egyenlően is osztozunk a bevételen, hogy senki ne kapjon többet, mint bárki más. Nem számít, mit csinálsz a zenekarban, ugyanúgy keresel, mint mindenki, ami szintén egy nagyon fontos része az összetartásnak.

Mint kiemelte, szívesen átélné újra azokat a napokat, amikor még Srí Lankára utaztak videóklipet készíteni a bandával, és nem tagadja, hogy akadnak olyan, régen készült dalaik, amelyek már teljesen más jelentéssel bírnak a számára. Példaként említette az Ordinary Worldöt, ami eredetileg egy barátja haláláról szólt. „Ez volt a módja annak, hogy megszabaduljak tőle, a szellemétől, ami teljesen eluralkodott rajtam, és ez kellett ahhoz, hogy tovább tudjam élni a saját életemet. Az évek során viszont a dolgok megváltoztak, és azt hiszem, mára egy olyan dal lett, amit azoknak ajánlok szerte a világon, akik részt vesznek a szabadságért, a békéért és a boldogságért folytatott küzdelemben a saját országukban. És eszükbe juttatja, mi történik, mondjuk, Izraelben, Gázában, Ukrajnában vagy az afrikai Maliban. A dal az emberek szabadságért folytatott elkötelezett küzdelmének a szimbóluma lett” – mondta, hozzátéve:

Pozitivitásra van szükség, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nagyon könnyű depresszióssá válni. Elég, ha csak a híreket nézzük, szörnyű dolgok történnek jelenleg, de hiszem, hogy az emberek jók, és a zene segít emlékeztetni őket az élet szép oldalára.

A fiatal előadóknak is üzent

Az énekest kérdeztük a zeneipar változásairól, a fiatal generációhoz tartozó előadókra helyeződő nyomásról, valamint az algoritmus uralta zenei kultúrával kapcsolatban is. Utóbbihoz annyit fűzött hozzá, ő maga is kihasználja az algoritmus adta előnyöket, ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy visszavonuljon a nyúlüregébe, és alkosson. Megemlítette a Band Campet és a SoundCloudot, amelyek állítása szerint kevésbé algoritmusvezéreltek, és lenyűgözőnek tartja, mennyi dal lelhető fel ezeken a platformokon. Szót ejtett arról is, bár jelenleg a TikTok és a streaming világát éljük, ez a fajta figyelem össze sem hasonlítható az olyan korszakalkotó műsorok adta lehetőségekkel, mint a 46 évaddal rendelkező Top of the Pops, amely sok különböző generációhoz ért el. „Egy egész ország képzeletét megragadhattad azzal, ahogyan kinéztél, és amilyen hangod volt. Bár ez most is fontos, azt gondolom, soha nem fognak már annyira koncentráltan figyelni senkit, mint az 1980-as évek előadóit. Ez egyszerűen nem fog megtörténni.”

A fiatal előadókra helyeződő nyomással kapcsolatban pedig úgy fogalmazott, egyes zenei műfajok esetében megfigyelhető, hogy inkább az üzletemberek, mintsem a művészek vezérlik. Erre pedig konkrét példával is szolgált: „Ott van például Taylor Swift, aki annyira erőssé tette magát azáltal, amihez ért, hogy szinte bármit megtehet, amit csak szeretne”. Megemlítve, ha egy jó tanáccsal szolgálhatna a fiatal előadóknak, az a következő lenne: „Koncentrálj a dalszövegírásra. Ne állj meg, csak csináld tovább. Légy termékeny. Írj és írj és írj, mert először is, az iparág legértékesebb feladatát végzed. Másodszor pedig, minél többet írsz, annál jobb leszel benne”.

Simon Le Bont arról is faggattuk – tekintve, hány legendás zenekar kelt útra a utóbbi időszakban, hogy a teljes életművüket ünneplő koncertsorozattal hívják nosztalgikus útra a rajongókat –, ennyi évtized után is fontosnak tartják-e, hogy új dalokkal jelentkezzenek. Úgy fogalmazott, ez több szempontból is lényeges a számukra, elsőként az önbecsülésük miatt. 

Kreatív erőként tekintünk magunkra, és nem akarunk egy olyan örökséggel rendelkező zenekar lenni, ami élősködik a múlton. Fontosak akarunk lenni, és annyi új dalt akarunk a rádióban játszani, amennyit csak tudunk. A legújabb szerzeményünk, a Free To Love a hét kislemeze lett az Egyesült Királyság legnagyobb rádióállomásán, a BBC Radio 2-n. Ez nagyon fontos számunkra, mivel azt az érzést kelti bennünk, hogy nem vagyunk jelentéktelenek, ami bátorságot is ad. Illetve a rajongóknak is van mire várni és mire büszkének lenni

– mondta, megemlítve, hasonló úton jár a The Rolling Stones is, amely nemrég jelentette meg In The Stars nevet viselő kislemezét. 

Egy mondatot mantráz a fellépések előtt

Az énekes legújabb daluk keletkezésébe is beavatta lapunkat, ami egy szimpla, közös ötletelésnek lett a gyümölcse, bár a címen sokáig morfondíroztak. A basszusgitárosuk, John kezdetben azt javasolta, hogy Free For Love legyen, ám az énekesnek voltak ellenvetései, mivel ebben a formában úgy hangzik, mintha azt üzennék vele, nyitottak egy párkapcsolatra. Ezen a szálon haladva viszont kilyukadtak a Free To Love-nál, ami már egy merőben más mondanivalóval bír: „Mi lenne, ha szabaddá válnál, és szabadon szerethetnél, mentesülve az előítéletektől, a bigottságtól, a rasszizmustól, a szexizmustól, és lehetnél az, aki szeretnél? Azt gondoltam, hogy ez már egy értelmes gondolat”. Mint ismert, a szerzeményen Nile Rodgers gitárossal dolgoztak együtt, akivel elmondása szerint már 43 éve barátok, és 1983-ban dolgoztak először közösen. Úgy fogalmazott, a barátságuk a zenén alapul, és az alkotásban fejeződik ki, amit nagy becsben tart.

Az előadó azt is megosztotta velünk, máig elkapja az izgalom, mielőtt színpadra lép, de ezt egyáltalán nem tartja problémának. Sőt, van néhány sor, amit mantrázni is szokott magában az idegesség ellen, ami a következőképp szól:

Ez nem félelem, hanem adrenalin. Az elméd és a tested valami rendkívülire készül, hiszen rendkívülit is fogsz tenni.

Elmondása szerint így emlékezteti magát arra, hogy miért is zajlanak le benne ezek a folyamatok, amelyek végső soron a hasznára is válnak. Segítenek neki eltalálni a magas hangokat, és abban is, hogy jól énekeljen, a zenére koncentráljon, és tartsa a tempót. Azt is kiemelte, az eltelt évtizedek alatt még a hangszíne is megváltozott, mivel míg fiatalabb korában vékonyabb volt, mostanra gazdagabb, teltebb lett. 

Még mindig el tudom érni a magas hangokat, sőt most könnyebben, mint amikor elkezdtem. Határozottan jobb lett a hangom, már csak azért is, mert a mélyebb tartományom szélesebb. Nem tudom, meddig fog ez tartani, van-e határ, de folytatni akarom, ameddig csak tudom. Nem látok okot arra, hogy abbahagyjam a munkát, az írást, a felvételeket, vagy hogy abbahagyjam az éneklést és a fellépéseket

– jegyezte meg, és azt is elárulta, milyen érzésekkel szeretnék eltölteni a június 28-án a budapesti koncertjükre ellátogató rajongókat: „Azt szeretném, ha jól éreznék magukat a bőrükben. Ez a legjobb dolog, amit tehetünk. Boldoggá tenni az embereket, ellazítani őket, azt éreztetni velük, hogy nincsenek egyedül a világban, hogy vannak olyanok, akiknek közösek az érzéseik, és akik ugyanúgy élvezik az életet. Azt akarom, hogy úgy érezzék, hogy egy nagy, szerető család tagjai”.

(Borítókép:  Simon Le Bon Milánóban 2025. június 20-án. Fotó:  Sergione Infuso - Corbis / Corbis / Getty Images)