Ricky Martin legutóbb két évvel ezelőtt, 2024. szeptember 21-én mintegy 70 ezer ember előtt adott koncertet Budapesten a Hősök terén – a Szerencsejáték Zrt. ingyenes Szuperkoncertjén –, július 6-án pedig visszatért a magyar fővárosba. Bár a Papp László Budapest Sportaréna befogadóképessége a korábbi 70 ezres tömeghez képest jócskán kisebb, koncertek esetén pusztán 12 500 fő, afelől nem sok kétségünk lehet, hogy a latin pop egyik legkiemelkedőbb alakja nagy közönséget bír megmozgatni. 

Ahogy nem túlzás állítani azt sem, hogy a latin zene népszerűségének felívelését tapasztalhatjuk napjainkban, és ez nem pusztán abból fakad, hogy a spanyol anyanyelvként a második legelterjedtebb nyelv a világon. Már több olyan előadót is képes volt kitermelni ez a szektor, akik annak ellenére is megszerettették velünk a spanyol dalokat, hogy egy kukkot sem értünk belőlük – hiszen már önmagában az életérzés többet mond minden szónál. Ha a latin zene múltját taglaló képzeletbeli történelemkönyv korábbi fejezeteihez lapozunk, Shakirától kezdve Enrique Iglesiasig sok énekessel találkozhatunk, akik lehelyezték az alapköveit ennek a műfajnak, ám nem hagyhatóak ki az egyenletből a hozzájuk képest újhullámosnak nevezhető előadók sem, akik szintén hozzátették a magukét. 

Elég csak Malumára vagy épp Bad Bunnyra gondolni, utóbbi ráadásul jelenleg sikerszériát tudhat magáénak. Az idei Grammy-gálán az első előadó lett, aki egy olyan lemezzel nyerte meg a legjobb albumnak járó díjat, ami teljes egészében spanyol nyelvű, de említhetnénk még itt akár az idei Superbowl félidejében előadott, formabontó és nemzetegyesítő showját is – ami egyes amerikaiakat annyira felbőszített, pontosabban az, hogy nemigen hagyta el angol szó az előadó száját, hogy egy életre felhúzták az orrukat. És amellett sem szabad elmenni, hogy egy kifejezetten telített piacról beszélünk, így nem olyan könnyű latin előadóként megugrani a már amúgy is magasra helyezett lécet, pláne nem korábbi zászlóvivőként idomulni az új felfedezettek által felállított normákhoz és egy olyan iparághoz, ami már nem feltétlen a régimotorosok szabályai szerint játszik. 

Márpedig a Bad Bunnyhoz hasonlóan szintén Puerto Ricó-i Ricky Martinnak több évtizedes karrier van a háta mögött. Pályafutását még gyerekként kezdte a Menudo nevű fiúegyüttes tagjaként, majd az 1990-es évektől már szólóban folytatta. A két Grammy- és öt Latin Grammy-díjjal rendelkező énekes a világhírnevet a Livin' la Vida Loca című slágerével nyerte el, de a She Bangs, a Maria és a La Bomba szintén ismert szerzeményei közé tartoznak, így fel is kerültek legújabb turnéjának a setlistjére – persze szépen elszórva, hogy a körülbelül másfél órás koncerten a kevésbé ismert számok alatt is legyen mit várni. 

Túl nagy falat?

Az Arénához tartva egyébként már a 2-es metró Deák téri megállójában könnyen ki lehetett szúrni azokat, akik a koncertre igyekeznek – különösen a flitteres felsős latinákat. A hivatalos kezdés előtt húsz perccel az arénába érkezve pedig elsőként az tűnt fel, hány anya-lánya párost, kizárólag nőkből álló társaságot látni, vagy épp olyan férfiakat, akiket vélhetően a párjuk rángatott el a koncertre – és nem szabad akaratukból döntöttek így. Végigpásztázva a szektorokon – többet le is zártak a felső karéjban – aligha tudtam elképzelni, hogyan fog megtelni az aréna ilyen rövid idő alatt, hogyha tíz perccel a kezdés előtt még jóindulattal csak félház volt. Sőt, még az a gondolat is szöget ütött a fejemben, hogy ugyan két évvel ezelőtt mintegy 70 ezren voltak kíváncsiak Ricky Martinra a Hősök terén, de az mégiscsak egy ingyenes koncert volt, így könnyen meglehet, hogy az Aréna már túl nagy falatnak bizonyult nekik. Tévedtem. 

Ricky Martin szinte másodpercre pontosan 20 óra 30 perckor lépett színpadra – miután a koncertet megelőző üresjáratban lejátszott dalok alatt ismételten megbizonyosodhattunk arról, hogy a hangosítás és a torzítás továbbra is problémát jelent az Arénában, ahogy azt legutóbb, a OneRepublic koncertje alatt is tapasztaltuk –, akkorra pedig a rendelkezésre álló ülőhelyek jókora része már foglalt volt, a küzdőtéren viszont akadt még szabad hely. A Pégate című dalával a színpadra berobbanó énekes egy vokalista, billentyűs, dobos, kongadobos, szaxofonos és két gitáros, illetve trombitás gyűrűjében jelent meg. Csatlakoztak hozzájuk női és férfi táncosok is, így könnyű volt szem elől téveszteni az előadót, aki nem mellesleg jópárszor át is öltözött az este folyamán – előszeretettel legyezve magát, annyira melege volt. 

Szintén érdekes volt a színpadi elrendezés, mivel a szokásos középső nagy, és kétoldali kisebb kijelzők mellett a zenekar tagjai egy-egy emelvényen kaptak helyet, amelyek elülső részét is kijelzőként használták, a másik három képernyő kiegészítéseképp. Sőt, a közvetlenül a színpad elején lévő vékonyabb sávok, amiket a belógó közönség miatt már kevésbé lehetett látni, szintén ezt a funkciót kapták. A kijelzőkön hol kisfilmeket vetítettek, máskor szimpla grafikákat, amik passzoltak az adott dalhoz, de azt is meg tudták oldani, hogy a kijelzők és az emelvények szélén egy csíkban lézer fusson végig, azt látszatot keltve, mintha óriási dobozokat látnánk.

Karneválról utcabálba, vagy fordítva

És akkor még nem beszéltünk arról a már-már karnevál vagy utcabál jellegű hangulatról, amit a zenekarral együtt a színpadra varázsoltak, így hol Rio de Janeiróban, hol egy Las Vegas-i revün éreztük magunkat. Martin egyébként nem kizárólag spanyolul énekelt, mivel az összesen 20 dalból álló setlisten hét angol nyelvű is akadt, de a közönség energiájából ítélve azt se bánták volna, ha csak spanyolul ad elő. Bár kezdetben csak néhány bátorító szóval szolgált a magyaroknak, később többször is hosszasan kommunikált a tömeggel:

Nagyon köszönöm az energiátokat, a szereteteteket, a mosolyotokat, mindent. Csodálatos a kapcsolatom ezzel a gyönyörű országgal. Mindig utálok elmenni innen, mert egyszerűen imádok visszatérni 

– mondta, majd abba is beavatta a közönséget, milyen indíttatásból is indult újra turnézni: „Ez a koncert az én történetemről szól. Ezek a dalok olyan dolgokról mesélnek, amelyeket talán tudtok rólam, és olyanokról is, amelyeket talán még nem. Ma este őszinte vagyok előttetek, sebezhető. Azt szeretném, hogy átérezzétek az érzelmeimet. Készen állok arra, hogy együtt érezzünk.

Martin elkezdte sorolni azon zászlókat is, amiket a közönség soraiban lát, megemlítve Venezuelát, Uruguayt, Spanyolországot, Olaszországot, Németországot, Brazíliát, Skóciát, Argentínát és Horvátországot is, azaz egyesek ezekből az országokból érkeztek a koncertre. Ahogy közeledtünk a koncert végéhez, az énekes egyre jobban felbátorodva bírta cselekvésre a tömeget, amelyhez nem mellesleg magyarul is szólt, megköszönve a tapsot. Az aréna jobb és bal oldalán helyet foglaló közönséget versenyeztette is, vajon melyikük a hangosabb, sőt, a La mordidita dal alatt egy rövid táncpárbaj is következett. Martin nem győzte összeszedni a virágcsokrokat, amiket neki hoztak a rajongók, de cserébe egy „szerencsés” megkaphatta az izzadtságtól átitatott törölközőjét, amit a tömegbe dobott.

Bár a közönség nem hagyta cserben Martint és kellő energiával tombolták végig a koncertet, jól érzékelhetően a Livin' la Vida Loca volt a tuti befutó, aminél már az ülőhelyeken lévők is felpattantak székükből, hogy a nosztalgiavonatra felszállva visszautazzanak 1999-be, amikor is ez a szerzemény felhelyezte a térképre az azóta már nem véletlenül többszörösen díjazott Ricky Martint. 

(Borítókép: Július 6-án a Papp László Budapest Sportarénában lépett színpadra Ricky Martin. Fotó: Papajcsik Péter / Index)